Ahol az időálló termék készül

A régmúlt idők hangulatát idéző kúlai kisiparos műhelyben lépést tartanak a divattal

A legtöbb régi mesterséget űző kisiparoshoz hasonlóan manapság a szűcsmester sincs könnyű helyzetben. A bevétel évről évre csökken, a költségek viszont folyamatosan növekednek. Ennek ellenére dolgoznak, hiszen ellenkező esetben a régi mesterségek lassacskán eltűnnének a köztudatból.

Farkas Tibor kúlai szűcsmester azon kisiparosok közé tartozik, akik a munkát családi hagyományként viszik tovább. Édesapja 1950-ben nyitotta meg a műhelyt, a szakmát Tibor mellette tanulta ki, majd apja halála után, 1995-ben átvette a felszerelést, és a mai napig is aktívan dolgoznak feleségével, Mónikával.

− A nyolc osztály elvégzése után igazából cipész szerettem volna lenni, mert anyai nagyapám az volt, de nem találtam megfelelő iskolát. Ezért gépésztechnikusnak tanultam, azt követően beiratkoztam a munkaszervezői főiskolára, amit el is végeztem. Tizenhat évig egy topolyai vállalatnál dolgoztam, miközben besegítettem az apámnak, így tanultam meg a szűcsmesterség csínját-bínját. Apám halála után átvettem a műhelyt, és azóta folyamatosan csinálom, illetve csináljuk a feleségemmel – mondta Tibor.

Miután körülnéztünk a műhelyben, körbevezetett az udvaron lévő különböző részlegekbe. Közben elmondta, hogy a frissen vásárolt bőr mielőtt bekerül a varrodába, többféle folyamaton megy át. Kattogtatom a fényképezőgépet a több évtizeddel ezelőtt készült, számomra teljesen ismeretlen gépek előtt, a mester pedig mindegyikről elmondta, hogy mikor és mire használják. Kiemelte, a szűcsmesternél legfontosabb ismerni a bőrt, ugyanis ahány bőr, annyiféle eljárás létezik a cserzésre, kikészítésre.

A lényeget összefoglalva elmondta: a legfontosabb a nyers bőr letisztítása. Hogy milyen cserzőoldatba kerül, az a típustól függ. Egy nagy kádszerűségre mutat, amelyben a bőr áztatása történik különböző anyagokkal, mint a só, szódabikarbóna stb. Ezután következik a faggyú, majd a szőr eltávolítása, a bőr kikészítése, a falcolás, alapfestés, szárítás, a rámázás vagy bőrkifeszítés, az utolsó fázis pedig a bőr végleges festése

− Visszatérve az elejére tudni kell, hogy a nyers bőr besózva kerül ide. Nagyon fontos, hogy rendesen besózzák (mármint az átvevőhelyen), így a szőr teljesen megmarad, ha szőrös bőrt készítünk. Kétfajta bőrt lehet készíteni. Egyiknél a szőrt nem távolítjuk el, a másiknál igen − ebből készülnek a bőrdzsekik. A báránybőrrel mutatom, jobban érthető lesz. Miután a megvásárolt bőröket hazahozom, az első lépés az áztatás (amit később több alkalommal is megismételünk). Ezután a tisztítás következik, ez alatt pedig azt értem, hogy géppel leszedjük a bőrön maradt faggyút és egyebet. Innen a bőr újra mosásra kerül, ami savakkal történik, majd az előcserzőbe, ahol 48 órát áll, illetve forog, majd következik a cserzés. A bőr puhaságát a mésztelenítés és a bajcolás határozza meg, utóbbinál ugyancsak nagyon oda kell figyelni – magyarázta Tibor.

Szavai szerint a kikészített bőr vastagságát külön géppel egyenlítik ki, ezt a folyamatot falcolásnak nevezik, s ezt az alapfestés követi. Innen a bőrt szárításra viszik – ami természetes úton történik (és leginkább nyáron), majd a puhítás, valkolás következik (ami a minőség szempontjából igen fontos), s ezután következik a spannolás, vagyis a rámázás.

A kifeszítés azért fontos, hogy a bőrön ne maradjon gyűrődés. Kiemelte, a már kész báránybőröket is elviszik az emberek: sokan dísznek használják, de többek szerint az ágyba terítve enyhíti a gerincfájdalmat. Személyautóban üléshuzatként is kiváló, hiszen nyáron nem izzadunk, télen pedig melegít.

Időközben kuncsaft érkezik a műhelybe, Tibor fogadja. Mónika közben teát főz, jómagam pedig szétnézek a műhelyben, megcsodálom a régi Singer varrógépeket (csak később tudom meg, hogy ezeket valójában szűcsgépeknek nevezik). Nem tudni, hogy mikor gyártották őket, de nagyon régiek. Mónika elmondta, hogy Tibor édesapja is ezeken dolgozott. A falakon különböző szabósablonok, vonalzók, az asztalon pedig varrásra kész szőrme, szobapapucs és egyéb eszközök láthatók.

Mivel igen drága ruhafélékről beszélgetünk, szóba jön a divat, és beszélgetőtársamat arról faggatom, hogyan követi a divatot, illetve a kilencvenes évektől errefelé mi a menő, mit keresnek jobban a fiatalok, és mit az idősebbek.

− Az apám annakidején főleg a kétkezi és a gyári munkásoknak dolgozott, ezért a báránybőrrel bélelt mellények, télikabátok, kucsmák, prémgallérok voltak a keresettek, a drágább holmi közül pedig a szőrmék és a nercbundák. A kilencvenes évek közepén, amikor átvettem a műhelyt, a férfiaknál menő volt az ún. McLaud bunda, a nőknél pedig a hosszú helyett a rövid bundák és a rókabundák jöttek divatba. Utóbbiból rengeteget megcsináltam, a szőrmét, vagyis az anyagot pedig Montenegróból hoztam. Divat volt még a nyest- és a pézsmabunda is. Nem sokkal később beindult a bőrkabátok gyártása, ami a mai napig is menő, nálunk mintegy 25-30-féle modell kapható. A jobb minőségűek borjú- és kecskebőrből készülnek, itt a báránybőr már nem annyira népszerű. Minden kabátra a vevő öt év szavatosságot kap, ami főleg a festésre vonatkozik, de a műhelyből kikerült kabát 20-25 évig biztosan nem szakad szét. Nagyon fontos folyamatosan kísérni a divatot, és állandóan képben lenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy régebbi modelleket nem készítünk, azokat az idősebbek vásárolják – magyarázta Tibor.

Még mielőtt folytattuk volna a beszélgetést, ismét kopogtak a műhely ajtaján, újabb kuncsaft érkezett, és újabb rendelés. Közben a postás is megérkezett az aznapi küldeményekkel. Mindezen nem kell csodálkozni, hiszen egyszerű munkanap van.

A mestert a szakma jó és rossz oldaláról faggatom, mire elmondja, hogy a szakmának az egyedüli rossz oldala a 2000 óta lassan, pár éve pedig rohamosan csökkenő vásárlóerő. Hiába dolgozik az ember, hiába készít egyedi, minőségi, divatos, időálló terméket, ha kevés a vásárló.

− A szakmának nincs rossz oldala, sőt, ez nagyon szép szakma, amelyből egy család szépen meg tud élni. Még most is, annak ellenére, hogy termékeink árai az utóbbi két évtizedben megfeleződtek. A munka itthoni, helyhez kötött, munkaidő nincs, folyamatosan dolgozunk és járjuk a különböző vásárokat, rendezvényeket, főleg ilyenkor télen, hiszen most adjuk el a legtöbb készterméket. Régebben más volt. Sokat jártunk a belgrádi és az újvidéki vásárokra, ahol pár hét alatt az egész évben legyártott terméket eladtuk. Mindent. Nyílt helyen, rendezvényeken már nehezebb árulni, nemcsak azért, mert hideg van, hanem legtöbbször a por, a köd vagy éppen az eső miatt kevésbé mutatós a termék, le kell takarni, vagy egyszerűen nem tudjuk kirakni. A mi termékeink nem ilyen helyre valók, ezért ha csak lehetséges, zárt térben, csarnokban árulunk. Az utóbbi években Szabadkára a Winterfestre is felvisszük a termékeinket, ahol nagyon sok ember megfordul, és ez kiváló alkalom a bemutatkozásra – sorolta Tibor.

Tekintettel, hogy újabb érdeklődő érkezett, a beszélgetést Mónikával folytatjuk, aki Topolyán végezte el a négyéves szakközépiskolát, és varrónői végzettséggel először elárusítóként dolgozott, majd 1995-ben került a szűcsműhelybe, ahol gyorsan kitanulta a szakmát.

− Jobban szeretem a bőrt varrni, mint a szövetet, bár sokkal nehezebb és több odafigyelést igényel, hiszen a bőrnél nincs lehetőség a javításra, nem lehet kifejteni, majd újravarrni, mert a varrás helye megmarad. Ami pedig az értékesítést illeti, a legjobb időszak valóban a 90-es évek második felében volt, amikor kimondottan csak az újvidéki és a belgrádi vásárra jártunk, ezen a két helyen az összes terméket értékesítettük. Újévre jöttünk haza, januárban pihentünk, majd februártól már vállaltuk a különféle javításokat. Miután megszűntek ezek a kiállítások, kénytelenek voltunk máshogy értékesíteni termékeinket, s akkor jöttek képbe a vásárok, piacok, búcsúk stb. Igazi konkurenciánk a környéken nincs. Van állandó vásárlói körünk, nagyon sokan elismerik a munkánkat és a minőséget − mutatott rá Mónika, és hozzátette: – Ami a munkát illeti, az igazi szezon a bőrök érkezésével kezdődik, és szeptemberig lassan megtelik a raktár. Onnantól kezdve pedig indul minden elöről.

Az utolsó kérdésre, hogy lesz-e a családban valaki, aki továbbviszi a szakmát, Tibor megrázta a fejét, és szomorú nemmel válaszolt.

Paraczky László

Forrás: Magyar szó